Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Minden napi idegbaj

Idegbaj.blog.hu

Kinyiffanok

2020. szeptember 16. - Diorella Queen

Szeretem a művészettörténeti órákat. Élvezettel hallgatom a tananyagot, a tanárok előadását. Imádom, ahogy a képeket aprólékosan kielemezik nekünk , döbbenetes történetek kerülnek elő a festményekről. De van egy hátránya a túl sok csodálatos festménynek. Ha az ember festeni kezd, már nagyon, de nagyon magasra tenné magának a  lécet ( már ha tud festeni valaki ). És onnantól már nem annyira élvezet festeni, ha csak rondának látja a saját művét az ember. Hiába mondják a tanerők, hogy de jó ...valamiért azért csak a kukában végzi az összes " mázolmány". Ha túl sok szépet lát az ember,olyan magasra teszi a lécet saját magának, amit már esetleg nem tud megugrani. Ez kedvét szegheti a további próbálkozástól. Alkotni pedig csak úgy érdemes bármit, ha az embert örömmel tölti el a dolog és nem kényszerrel, vagy félelemmel csinálja, hogy lebőg, ha az nem lesz jó.

Annyira gigantikus a művészettörténeti anyag, hogy képtelen vagyok megjegyezni azt. Mindössze a rokokót vagyok képes felismerni és abból is mindössze egyetlen festménynek tudom a nevét. A Hinta c kép, úgy megragadt valami véletlen ok miatt. A rokokót tehát felismerem, na de a többivel már nincs ilyen szerencsém, és ott vannak még a nagy festők, akiknek a nevét valahogy meg kéne jegyezni, a képeiket fel kéne ismerni , a korszakot be kellene határolni. Fontos lenne ez nem csak azért, hogy ne bukjak művészettörténetből, hanem azért is, mert elég sok antik cucc fordul meg a kezeim között időnként. És marhára nem mindegy, hogy egy komód milyen stílusjegyeket hordoz magán, és mikor készült. De ugyan ez vonatkozik minden másra. A tananyag viszont halálos méretű, és még így is kihagyták belőle Mezopotáma művészetét, mert nem volt rá elég idő. Ezt is pótolnom kellene valahogy és valamikor. A korszakokkal viszont az a gondom, hogy úgy keverednek bennem, mint a turmixgépben a tej a zabbal. És lövésem sincs, hogy kellene memorizálnom biztosra a neveket a dátumokat és minden egyebet.

A második év anyagát elnézve pedig még rosszabb lesz a helyzet.

Már két művészettörténeti óránk van, két külön tanárral, annyira nagy az anyag. Ráadásul a korszakok sokszor egybefolynak , illetve párhuzamosan haladtak egymás mellett. A különböző ismuzoknál fogok szétesni végképp, már érzem előre. Pedig az Art deco az egyik nagy kedvencem, mármint ékszerekben mindenképp.

Nincs idő semmire.

Brutálisan bedurvultak a teendők, mind gyakorlati téren, mind elméleti téren. Lehet most jött el az idő, hogy fel kéne mondanom a munkahelyen, na de valamiből élni is kéne. Olyan munkahely kellene, ahol össze tudok kötni dolgokat, mint pl munka- alvás, munka- tanulás, hogy párhuzamosan tudjak létezni. A jelenlegi munkahely túl sok energiát vesz el tőlem, gyakorlatilag minden enegiám, ott hagyom a munkahelyemen.

Most nem akarok panaszkodni, de egy kicsit még is.

Át kéne szervezni az életem valahogy. De fogalmam sincsen miképp, hogy maradjon és legyen időm és energiám mindenre. Mindemellett élni is kellene valamiből. Ezért mondtam Sm-nek anno, hogy aranyművesnek tanulni mindig csak a leggazdagabbak tudtak. Másnak nem sok esélye volt és van rá most sem. Erre kiröhögött és ezzel cikizett a továbbiakban. Pedig amint a saját példám is mutatja, a hétköznapi munka és a művészet, vagy a szakma megtanulása, igen nagy erőfeszítésekkel vihető csak együtt. Magyarul és egyszerűen fogalmazva, kezdek megrokkanni bele. És ahogy elnézem, a lányom korú osztálytársaimnak, szintén ugyan ezek a problémáik mint nekem. Vagy munka és pénz, vagy iskola. De van pár szerencsés, akit eltartanak a szüleik és nincs ilyen gondjuk.

Mindemellett teljesne skizofrén a helyzet és abszurd. Most vagy szocotthon, vagy művészet. Furcsa az egyik helyről átrohanni a másikba, mert hogy két külön világról van szó. Persze ezt is megoldom, legyűröm az érzéseket, megpróbálom majd hasznosítani az egyikben szerzett tapasztalatokat a másikban. Még akármi is lehet. Szívem szerint, vinnék pár szép képet a bentlakóknak, és kitenném a falra őket elébük. Addig is legyen mit nézegetniük az ágyból, mert a semmit nézni, azért elég unalmas lehet egész nap. Egy szép képbe, vagy festménybe viszont jól el lehet révedni. Akár még gyógyító ereje is lehet. Nem értem miért kopaszok a falak mindenütt.

Úgy érzem időnként, hogy kinyiffanok. Ki is dőlök olyankor,mint a krumplis zsák. Aztán rámaszatolom a covidra, hogy biztos megette a tüdőmet, meg az utóhatások. Krónikus fáradságban szenvedek. Bár már vagy húsz éve ebben szenvedek. Egyszer említettem a háziorvosomnak, aki azt mondta, hogy mit csodálkozom, két- három munkahely mellett, ha fáradt vagyok? Így most azóta sem tudom, hogy ez azért van mert az iskola és a munka túl sok együtt, vagy azért, mert a covid utóhatásai még bennem vannak ? Netán van valami súlyos bajom, amiről nem tudok ? Esetleg ez így együtt mind ? Netán atért mert már nem vagyok húszéves?

Sosem fogom már megtudni. De addig is kettesével szedem a vitaminokat és Béres cseppel öblítem le őket. Aztán hát ha felfedez valamit az emberiség, amitől felpörög egy nyolcvannyolc  éves is, mint én. És annyi energiája lesz, mint égen a csillag. A memóriája pedig vetekszik majd ,egy kvantumszámítógéppével.

Addig is kinyiffanok és most eldőlök, mint egy krumplis zsák.

Repülő szőnyeg

Az úgy kezdődött, hogy vannak ezek az internetes hírdetések, amiket majd minden felületen az arcunkba tolnak.

Aztán meg ott van az is, hogy ikeás szőnyege már bárkinek lehet. Továbbá valami perverz módon szeretem a lehetetlennek tűnő, meredek vállakozásokat. Amíg rá nem cseszek, csak addig!  Ezért végül rendeltem egy gyönyörűséges iráni török szőnyeget, Svédországból.

Azért nem olyan egyszerű ám, egy szőnyeget venni itt Európa kellős közepén, csak úgy. Kellett hozzá Sm bankszámlája, meg az enyém is természetesen. Aztán egy jó adag bátorság, hogy csak úgy elutaljak a nagyvilágba százhuszonötezret a semmibe. Az OTP három napig ült a pénzen. Tény, hogy pont hétvégén indítottuk az utalást, így még azzal is meghosszabbodott a történet. Már éppen kezdték türelmüket veszteni a iráni török svédek, hogy most akkor mi a fene van, mert hogy a megrendelés, továbbra is élt. A pénz meg nem érkezett meg.

Aztán jött egy levél tőlük, magyarul, hogy most akkor mi van? Gondoltam, ha már magyarul írtak, csak beszélnek magyarul. Megcsörgettem a megadott  telefonszámot, nem vették fel, majd visszahívtak. Természeten pörfekt angolul tolta az ügyfélszolis kiscsaj, aki amúgy nagyon kedves volt. Annyit értettem, hogy azt kérdezte, beszélek e németül? Hááát persze hogy nájn. Mint ahogy angul sem, dánul sem, svédül sem és arabul sem. Ő kért elnézést, hogy nincs magyar ügyfélszolgálata. Elnéztem neki. Gondolkodtam rajta, hogy visszakérdezek, beszél e kínaiul, latinul vagy eszperantót. De nem akartam már az időt húzni, aztán meg az is benne volt a pakliban, hogy valamelyiket szintén pörfekt tolja. Valahogy vért izzadva sikerült tudtára adni, hogy a tranzakció úton van, csak a magyar bank és a svéd bank között, van némi távolság, idő, mittoménmégmi. Bár ennyi idő alatt ki is ugorhattunk volna a szőnyegért a Dusterrel akár, de akkor a szállítás nem lett volna ingyenes. Így meg az volt. A magyar ott spórol, ahol tud.

Aztán van ez a nyomkövetés a szőnyegeseknél, ahol naprakészen nyomon tudom követni, merre jár a szőnyegem éppen. Nélkülem. Mert hogy ez egy igazi repülő szőnyeg, épp repked Európa felett. Ma Németországban dekkol egy kicsit, gondolom majd csak tovább küldik valamerre. Bízom benne, hogy tudják merre van Magyarország.

Szóltam a lánynak, ha esetleg lát egy repülő szőnyeget, ami az erkély ajtón kopogtat bebocsájtásra várva, nyissa már ki neki az ajtót! Mert hogy az a mi világot látott, repülő szőnyegünk lesz. Ami egy valódi svéd-török- iráni szépséges darab.

Most azon parázok, hogy csak nem keverik össze Budapestet Bukaresttel és oda küldték netán, mert az nagyon ,de nagyon rosszul esne.

Palota és koporsó

Az élettér léte és mérete, majd minden embernek fontos a civilizációnkban. Fontos kiemelnem és talán kicsit elgondolkodtató lehet, hogy az általunk nem civilizációs társadalmaknak aposztrofált emberek élettéri igényeit, mennyire más szempontok határozzák meg, mint a miénket. De én most ebben az írásban nem térnék ki, a pigmeusok lakásproblémáira, mert ez az írás most arról szól, hogyan változnak a vágyak és igények a születéstől a sírig, itt a civilizációs világban.

Amíg az ember fiatal, mondjuk kamasz, addig boldog már attól is, ha van egy külön szobája, ahova öcsi nem bejáratos. Ahol nyugodtan szétdobálhatja a ruháit, és teljes nyugalomban ábrándozhat az előtte álló élet szépségeiről, a fehér lovon érkező hercegekről, szájukban rózsával a kötéllétrán felkapaszkodó bátor próbálkozókról. Tehát úgy 14-20 éves koráig az ember állatira boldog tud lenni, tizenpár négyzetméteren. Aztán ha már egy férj van az oldalán, akkor jobb a szülőktől minél távolabb alapon, beéri egy picike lakással is, a fene bánja hol, csak külön legyen és pár várossal, faluval odébb. De az évek alatt az ember felhamoz dolgokat. Bútorokat, kristálypoharakat, étkészleteket, ágyneműgarnitúrákat és minden egyéb cuccot. Majd csak azt veszi észre, hogy a kis lakás, több mint szűk odú lett az idők során. Az utód érkezésekor pedig már nagyon sürgőssé kezd válni a költözés gondolata. Pech, vagy szerencse, ha valaki pont ebben az időben válik, mint ahogy a legtöbb családnál pont ilyenkor szokott általában beütni  a család széthullása. Így egy időre megoldódik a nagyobb élettérre váltás gondolata, ha apuci elcuccol valamerre a válás során. A  minigarzon pontosan addig lesz megfelelő, amíg a gyerek nem lesz nagykorú. Ekkor jön egy kínzó dilemma, ami nem hagyja nyugodni az embert. Méghozzá az, hogyan tovább? ! A hogyan tovább gondolata ebben az esetben pontosan az, hogy a gyerekkel tervezzen együtt az ember, vagy segítse hozzá az utódot egy szintén minigarzonhoz? Utóbbi  esetben a leendő unoka lakásproblémája is, úgy nagyvonalakban megoldott lenne, már ha addig még állnak a jelenleg ötven éves panelok és az ember nem tervez hetven pár évnél tovább semmiképpen. De ha az utód kirepül, akkor a minigarzon is kínzóan nagy tud lenni. És akkor hogyan tovább?  Ha az utód terve az, hogy anyucival és hetvenkét macskával éli le az életét, akkor viszont a minigarzon egyre kisebb lesz, lévén gyorsulva szaporodik azoknak a holmiknak a sora, amik immár a két ember által összegyűjtögetett cuccok végtelenségét adják. Ha viszont vennénk egy nagyobb lakást az utóddal közösen, ahol mindenki és minden holmi kényelmesen elférne, akkor ha beüt a vég,  egy kóbor macskabolond lovag formájában az utódnak, a szülő rögtön útban lesz.

Nekem könnyű a bogarat a fülembe ültetni és mostanában sűrűn eszembejut bankvezér kommentelő, aki azt mondta egyszer, ha a lány férjhez megy, rögtön útban leszek és kelleni fog a lakásom nekik. Bár tudom ,hogy a gyerekem sosem rakna sem utcára, sem otthonba,( legalább is nagyon szeretném ezt hinni ), de azért szar lenne úgy élni, hogy összezsúfolva egyrakáson egy kis lakásban. Ilyenkor már akár egy lakókocsi gondolata is felmerülhet az emberben, illetve bármi, ahova el tud költözni.

Folyamatosan a megoldást keresem lakás ügyben. Volt idő, amikor nagy házra vágytam. Volt idő, amikor csak pár szobával többre. Volt idő, amikor egy másik kisebb lakás is jó lett volna tartaléknak. Aztán rájöttem arra, hogy az ember egy idő után egyre kisebb odukban érzi jól magát. Nem kell istálló méretű nappali, nem kell ezer négyzetméteres kert. Kellene viszont több idő és energia arra, hogy a jelenlegi kecskeól méretű lakás takarítására legyen elég időm, energiám. Nem nekem kell megoldanom a gyerekem lakásproblémáját. Neki kell megoldania azt!

De egyenlőre kettőnk közül csak én kattogok és aggódok ezeken a dolgokon. Az utód pedig közölte, hogy hetvenkét macskával tervezi az életét. Miközben  pedig gurgulázva nevet rám. Engem pedig gyötörnek a kétségek, mikor kell majd elkezdenem sírhelyeket nézegetni a szomorúfűzfák árnyékában, hiszen ki tudja hol a vég, és mennyire van értelme lakásban gondolkodni egyáltalán?

 

Furcsa álmok

Időnként amikor tele hassal dőlök le ebéd utáni szunyókálásra, vannak furcsa álmaim. Nem az úszva repülésre gondolok itt, vagy hasonlókra. Hanem olyanokra, mint például egy ruha, amilyen nekem soha nem volt és valószínűleg soha nem is lesz. Nem csak azért, mert a jelenlegi ízlésemtől olyan messze áll, mint Makó Jeruzsálemtől, hanem mert valamikor a múlt században lehetett divatos, maga a fazon.

Néha az álmaim annyira valóságosak, mint ha egy párhuzamos világban is léteznék álmomban. Mint ha az álom nem álom lenne, hanem mindössze egy párhuzamos univerzum. Lefekszem aludni itt és felébredek ott, ahol egy teljesen más életet élek.

Nem csak furcsa ruhám van ebben a másik univerzumban, de van egy házam is. Nem, nem álmaim háza, nem is tetszene ébrenléti világomban. Itt teljesen más az ízlésem, mind ruházkodás, mind házak terén. De érzem, hogy az én tulajdonom és imádom az egész kis kócerájt valamiért. Valami megmagyarázhatatlan szál köt hozzá. Talán örökség, vagy más szép emlék lehet.

Azt mondják az amerikai, svéd, dán és egyéb tudósok, hogy az álmaink valójában a vágyaink kivetülése. De valami nem stimmel ebben az állításban nekem. Úgyi s mondhatnám, valami nem kerek.

Méghozzá azért nem kerek az állítás, mert ha igaz lenne, hogy az álmaink a vágyaink és az ebbéli világban lévő problémáink kivetülése, akkor nekem folyamatosan aranygyűrűket kellene gyártanom álmaimban. És öntenem kéne az aranyrudakat, válogatnom a drágaköveket, vagy bevizsgálnom tonnaszámra a szebbnél szebb ékszereket egy zálogházban. Netán a saját ékszerüzletemben. De mindenképpen valami hasonló tevékenységet kellene végeznem, ha a fenti álllítás igaz lenne. Ha pedig probléma kivetülésről lenne szó, akkor valami olyasmit kellene álmodnom, hogy rohanok a munkahelyemről kifelé a bejárat felé, de az egyre távolodik tőlem és fogva tart a munkahelyem, ahonnan nem csak a diliház lakóinak, de nekem magamnak sincs soha menekvés. Ez logikus lenne, amennyiben az álmok valóban azok, aminek mondják őket. De bizton állíthatom, hogy semmi ilyesmi nem történik, azaz nincsenek rémálmaim.

De akkor honnan ez a másik lét, világ, amelyet soha sehol nem láttam, honnan az a furcsa ruha rajtam, honnan az a ház, ami nem is tetszik, soha életemben nem is láttam azt a házat, még is tudom, hogy enyém és kötődök hozzá? Honnan ez a sok furcsa dolog álmaimban? És mi valójában az álom? Miért van rá szüksége az emberi agynak?

A  tudomány ,mindig mindent megmagyaráz és meg tud magyarázni. Csak hogy a nem felületes szemlélődő embernek feltűnik időnként, hogy valami nem kerek a magyarázattal. Nem kerek  a Deja vu -ra adott magyarázat sem és még sorolhatnánk, hogy mennyi minden nem stimmel.

Addig is, amíg megjön egy elfogadhatóan logikus magyarázat furcsa álmaimra, én " álmodom " tovább a párhuzamos világban lévő életemet. Ami mellesleg valami ok miatt, sokkal elégedettebb és elfogadhatóbb, a jelenleginél,

A művésznő

  Már ízlelgetem magamban a dolgot időnként, hogy egyszer csak végre arra ébredek fel, hogy alig várom a munkába indulást! Jó lenne megélni és megérni egy ilyen élményt. Kicsit talán visszabillentené azt a bizonyos képzeletbeli mérleget, amire az ember az egyik oldalra a jót, a másik oldalra a rossz dolgokat pakolássza magában. Márakinek van ideje pakolászni.

Tény és valóság, hogy kegyetlenül meg kell érte szenvednem. Amikor az ember azt hinné, hogy már az összes rossz és legrosszabb munkahelyen túl van, amit csak fel lehet lelni kishazánkban, akkor mindig kiderül, hogy van sokkal, sokkal rosszabb, sőt, van olyan is, ami maga a földi pokol. A jelenlegi az pontosan ilyen. Nem csak maga a munka és az azzal járó kellemetlen szagok vagy látványok, emelgetések, ami pokollá teszi a dolgozók életét, de a túlzásba vitt büntetőlapok tömege a fokozott stressz is. Itt mindenért, lebaszás, kirúgás, lefokozás jár, ami már mostanra a dolgozók mentális állapotán is jól meglátszik. A túlzásba vitt szigor egyenes következménye az állantó fluktuáció. A kiválóbbnál kiválóbb dolgozók, folyamatos elvándorlása. A folyamatos alázást és gyalázatos munkakörülményeket -  ( és még hosszasan sorolhatnám hogy mennyi kellemetlenséget ) - vagy kibírja valaki, vagy továbbáll. Én kibírom, de nem azért mert lepereg rólam minden, hanem mert van egy célom, mert van egy dédelgetett álmom és már látom lelki szemeim előtt azt, hogy egyszer örömmel megyek majd munkába, csinosan felöltözve, lakkozott körmökkel és teljes sminkben. És látom magam előtt, hogy úgy fogok jó pénzt keresni, hogy nem kell érte szó szerint megszakadnom. Továbbá örmmel fog eltölteni minden egyes perc, amit majd a munkahelyen töltök. Az előretolt jelenbe pillantva megéri befektetnem, lévén én már másmilyen öreg leszek majd, mint a jelenleg létezők. És ha már rám nem várnak boldog semittevős nyugdíjas évek, akkor legalább boldog időskori munkám legyen, azaz olyan, ami örömmel tölt el, és amit feltehetőleg sokáig fogok tudni még csinálni.

Ez így leírva roppant furcsa, én pedig hiszem, hogy létezik ilyen munkahely.

Valaki másnak viszont lehetne éppen ez a munka, maga a mennyország és gyerekkori álma. Lehetne az , hiszen itt is van valami ( számomra ) nagyon kevés pozitívum. Azok pedig a bentlakók egy része, akiket gondozni és ápolni, etetni és fürdetni, öltöztetni stb kell. Bizonyára születik olyan ember kishazánkban, aki ezt örömmel csinálná, és boldogsággal töltené el, ha öltöztethetné és ápolhatná a magatehetetlen embereket. Nem én vagyok az, bár vannak dolgok, amiket szívesen csinálok és vannak mókás helyzetek, mint ahogy szerethető lakók is vannak, még akkor is ha agresszív az illető 98 évesen és minduntalan meg akar pofozni, ha ágyazásra kerül a sor, mert akkor ki kell venni a feje alól a párnát. És ezt 98 évesen már nehezen lehet toleráni.:) Számomra viszont nehéz, mert nem ez életem álma, és mert itt jól látni a jövőt, amivé válunk elkerülhetetlenül, mindannyian. Sajnálatos tény, hogy a poltika midnenhova beszivárogtatja mocskos bűzét, aminek következménye az állandó lebaszás, baszogatás, a sok fekete lap kiosztogatás, fegyelmik meg egyéb dedós módszerek a dolgozók felé. Az állandó feszültség és semmibenézés értelemszerű következménye pedig nem más, mint a folyamatos fluktuáció. Az alkalmazkodsz vagy kihullasz elve itt fokzottan érvényesül. Soha nem volt még ilyen munkahelyem.

A visszaszámlálás tehát elkezdődött és bár kb tíz hónapról van szó, úgy nagyvonalakban, ez adott esetben nagyon ,de nagyon hosszú tud lenni. A napok lassan peregnek egymás után, a hónapok pedig kínlódva vonszolják magukat. Ez a nyár sem akar véget érni már soha és előttünk a tél, ami tele van iszonyattal !( Id, Trónok harca c film)

Titititi- tátá,titititi-tátá!

Egyensúly! Egyensúly! Egyensúúúúúly!

Ti-ti-ti-ti-tá-tá!

 

Amikor azt hiszed, a borzalom már nem fokozható tovább semmivel,  meglepődve szembesülsz azzal, hogy még semmit nem láttál igazán!

Isten ad és elvesz

Van egy rohadt nagy félelmem, ami nagyobb, mint a többi ezer félelmem . Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de ez a félelem nem kicsit aggaszt.

Az a félelmem ,hogy belerokkanok a tetves munkába, mire aranyműves leszek. És soha nem fogok tudni megcsinálni egy elbaszott szoliter gyűrűt sem, mert a kezeimet nem fogom tudni majd felemelni.

Azért ez nem kicsit odabaszna nekem lelkileg és most eszembe jutott az a faszsemtudjami a neve festő, aki ősöregként az ágyában festegetett, ha jól emlékszem szájjal fogva az ecsetet.

Sok borzalom van szerte a világban, ezzel most nem mondtam semmi újat. De ha egy ember kreatív és alkotó ember, és nem tudja kifejezni magát,mert lerohadtak a kezei, vagy netán lebénult nyaktól lefelé, hát az elég rohadt helyzet és érzés lehet.

Sm ezt elintézte azzal, hogy majd ő lesz az én meghosszíbtott jobb és balkezem. És majd úgy fogunk festeni együtt és alkotni ékszereket. Milyen romantikus, nem?

Nincs erőm posztokat írkálni és ennek az az oka, hogy annyira nehéz a munka amit jelenleg csinálok, hogy arra sincs erőm műszak végén, hogy Sm-t felhívjam vagy messengeren pár sort dumáljak vele. 

Cserébe megkapom az időt, hogy az iskolát online vagy nem online formában ki tudjam járni. Cserébe kapok egy kicsit átlag feletti fizetést. Cserébe kapok bőven anyagot Stephen King halála című készülő könyvemhez. Van itt minden. A masszív szarból hogyan készítsünk különböző ablakpárkányra való kis gombócokat, fosszopogatás az ujjakról, bolondok háza, hospice, fertőző osztály, herelefosás. 

Arra gondoltam, ha lesz egy csepp kis fölösleges energiám és eljutok a gravírozás gyakorláshoz, egy kis réz táblára gravírozom fel a következőket: A világ legszarabb munkahelye cím, első helyezet!

És felszögelem a munkahelyem kapujába.

Egészségügyi vészhelyzet

Időnként azért előfordul az, hogy a kormány nem hazudik. Például, amikor azt mondták, hogy egészségügyi vészhelyzet van. Nem hazudtak egyáltalán, mert hogy tényleg az volt, és azóta is olyan érzésem van, mint ha az lenne. Mert hogy ugyan úgy nehezen lehet hozzájutni az orvosi ellátsához, mint akkor.

A kétévenkénti mammográfiás szűrésre például, nem is tudtak időpontot adni, majd felhívnak valamikor szeptember környékén, hogy mikorra kaphatok időpontot. Mázli, hogy nem sürgős, de legközelebb már másfél év után elkezdem az időpontot megkérni. Bőrgyógyászat fel sem veszi a telefont tobbszöri próbálkozás után sem. Csak egy rákszűrést szerettem volna, még a következő hullám előtt. Bőrgyógy esetében a magánban is hónapok múlva tudnak csak időpontot adni. Jó lenne már ,ha ráharapnának erre a területre a munkát kereső arab orvosok. De felőlem kínai, vagy csoki is lehet. Csak értsen hozzá.

A gasztroenterológiára bejutni viszont már fél év. Tehát ha valakinek sürgős, az elmegy magánkórházba. Minden egészségügyi ellátást valójában csak magán úton lehet elintézni, ésszerű időn belül. Azon gondolkodom, hogy összegyűjtöm az így keletkezett számlákat és benyújtom  a főpártnak kifizetésre. Továbbá azon is gondolkodom, hogy mi a lófaszért fizetünk mi egyáltalán egészségügyi ellátást, ha nem is kapunk érte cserébe semmit? Illetve valójában nem teszünk mást, mint finanszírozzuk az egészségügyi dolgozók lófasz bérét. Csak azért, hogy ne legyenek munkanélküliek és ne rontsák az amúgy is romhalmaz statisztikai adatokat.

A következő választások hatalmas esélyese az a párt lesz, aki bevállalja, hogy visszaállítja az egészségügyi ellátást.

Racionalizálja a kórházak és rendelők mennyiségét és működését. Nem tudom elhinni, hogy nincs egy épkézláb ember, aki erre képes lenne kormány szinten?! Ne drága gépeket vegyenek akkor,amikor nincs személyzet aki kezelje ! Nem lenne túl nagy baj az sem, ha a megelőzésre helyeznék a hangsúly, és rájönnének végre arra az illetékesek, hogy olcsóbb megelőzni egy betegséget, mint a kialakultat kezelni ! Tehát logikusan olcsóbb lenne a szükséges vizsgálatokghoz mielőbb hozzáférést biztosítani a lakosságnak, mint sem kezelni egy kialakult betegséget, akár évtizedekig. Nem értem, miért ennyire nehéz ezt felfogni, mint ahogy azt, hogy egészségesebb lakossággal az állam is jobban jár, főleg ha dolgozni is tudnak az emberek. Nyilvánvalóan bénán, rokkantan, fél lábbal vagy súlyos betegségekkel már nem fognak GDP-t termelni.

Még azon is gondolkodom, hogy vajon ki van egyáltalán most kórházban, ha hazaküldtek egy rakás embert tudjukmiért, és bevallásuk szerint kb 100-140 fő van kórházban a vírus miatt jelenleg? A többieknek pedig a bejutás szinte esélytelen, a hónapokig tartó várólisták miatt.

 

Az egyén válsága

Sokat sírok mostanában. Sokat dolgozom mostanában. Sokat gondolkodom mostanában. Sokat fogyok mostanában.

Azt hiszem, kiütött a válság miatti depresszió következménye.

60 kiló vagyok és 160 magas. 51 évesen még mindig szépnek mondható. Elégedett vagyok a külsőmmel, sosem volt vele túl sok bajom. Szelleimleg modern, nyitott nő vagyok. Nyitott vagyok a világra, szeretek fiatalokkal dolgozni, valahogy velük sokkal jobban megtalálom a közös hangot, tempót. Nem vagyok túl okos, de hülye sem. Sokat olvasok, folyamatosan figyelemmel kísérem a világban zajló változásokat. Az érdektelen híreket is. Az esetek nagy részében ráhagyom másokra az ostobaságaikat, nem szólok, nem reklamálok, nem állok le vitázni, kerülöm a konfliktust. Alkalmazkodom, mint ahogy egész életemben tettem. Alkamazkodom a megváltozott körülményekhez, minden munkatárshoz, minden főnökhöz, minden munkához. Hol ilyen ,hol olyan munkát csinálok, mázli, hogy van pár szakmám,így tudok váltani a kereskedelem, a vendéglátás és az egészségügy között. Mindemellett gyakorlott takarító vagyok, akinek már nem tudnak újat mutatni. És még mindig tanulok. Most pusztán azért tanulok, hogy beteljesítsem gyerekkori álmomat. Még akkor is, ha soha nem fogok ebben a harmadik szakmámban dolgozni.

Valami rágja a lelkemet belül. Valami nagy szomorúsággal tölt el. Valamibe belefáradtam nagyon. Valamiért nem látom értelmét semminek. Sem munkának, sem kapcsolatnak, sem az álmaimnak. Egyszerűen erőt vett rajtam egy hatalmas lelki fáradság. A folyamatos küzdelem és védekezés az aljas és rosszindulatú emberekkel szemben. Túl sok van belőlük. A durva és kiabálós agressziót is nagyon nehezen bírom elviselni. Van belőle bőven, mind a munkahelyen, mind az utcán az életünkben. Már nem bírom elviselni a munkaadók kibaszósdiját, lehúzását. Már nem reménykedem abban sem, hogy ha meggebedek a munkától mindenki helyett,akkor majd legalább egy megközelítóleg normálisabb bért fogok keresni. Mert ez itt ebben az országban, lehetetlen. Nem lep már meg, hogy tanulatlan emberek vannak pozíciókban és ezek mondják meg a tutit minden munkahelyen.  Egyszerűen nem tud meglepni már semmi és senki. Sem munkahely, sem főnök, sem férfi, sem más.

A nem meglepődés a dolgokon, a túlélés egyik kulcsa.

Már aki még túl akar élni és szeretne tovább evickélni egy olyan világban, ahol egy fostenger veszi körül. Ahol nem védi a dolgozókat semmi és senki, ahol a törvényeket egyik munkahely sem tartja be és ami nem szól másról, csak a lehúzásról. " Csodálatos " világ.

Évtizedek óta keresem a kiutat a mókuskerékből. De mostanra rájöttem, hogy kiút nem létezik csak az álmainkban legfeljebb. Már akinek vannak még álmai.

A kiúthoz társ kellene. A kiúthoz mentor kellene. Bármilyen kiúthoz támogatók kellenek. És az nekem nincs és sosem volt. És nagy valószínűséggel soha nem is lesz. Egy szponzort nem lehet a szegről leakasztani, aki megvéd ,kipártol és melletted áll egy munkahelyen ha támadás ér. Mentorok sem teremnek minden bokorban, legfeljebb dementorok. Minden munkahely arról szól ebben az országban, hogy adott helyen van egy régebbi dolgozó, aki az új embernek jó ismerőse, ratyija, akkor esélyes hogy talán megmarad azon a helyen anélkül, hogy beledöglene a munkába. Akinek nincs meg ez a minimális támogatottsága, annak reszeltalma.

 Már a fos munkahelyek sem érdekelnek, bevallom. Nem érdekel a kibaszósdni, hogy 8 óránként változik a beosztás és nem szólnak hogy menni kell,vagy nem kell menni. Lefotóztam a  telefonommal, megyek ahogy az utolsó napon volt megírva azt ennyi. Csinálom a dolgomat amit kell és minden mást megpróbálok kizárni a világból. Nem akarom hallani ahogy a régebbiek beszélnek a bentlakókkal. Nem akarok látni dolgokat, nem akarok tudni senkiről semmit. Egyszerűen csak próbálom túlélni a műszakokat, egyik napról a másikra.

Élet ez, de milyen?

A jelenlegi életem nem szól másról,mint hogy dolgozom, aztán dolgozom és dolgozom. A néhai egy két szabadnapomon pedig ülök a fotelban itthon és nézek ki a fejemből egyirányba. Ha visszadőlök kicsit még aludni, délután kettőkor ébredek. azut sem tudom milyen nap van, egybefolyik minden. Végül is teljesen mindegy, mert minden nap ugyan olyan szar. Sosem lesz jobb.

Soha nem megyek sehova. Valójában háromszög alakzatban közelekedem, ha rámszerenének egy nyomoövetőt ,akkor jól látszana ha összekötnék a pontokat. Munkahely, tesco, otthon. Otthon, piac, tesco. Munkahely, posta, otthon. És folytathatnám ítéletnapig, a vége úgy is az lenne, hogy minden nap bezárok egy háromszöget.

Rájöttem, hogy semmi esélyem a boldogságra. Nekem ezt dobta a gép, hogy ,munka, tesco, munka, piac, posta,munka. Ebben leljen bárki némi örömet ha tud.

Esélytelen hogy olyan munkám legyen, amit igazán szeretnék. Esélytelen, hogy olyan párom legyen, aki valóban a párom és akivel könnyebb lenne az életem. Esélytelen hogy ennyi munka mellett legalább egy kutyám vagy macskám lehessen, ami némi kis boldogság lehetne. Állatkínzásra nem adom a fejemet, mert nem vagyok annyira önző.

 Belefáradtam mindebbe és nem látok kiutat. Talán azért, mert nincs kiút, soha nem is volt kiút a mókuskerék fogságából. De amíg az ember fiatalabb, addig reméynkedik és álmodozik. Továbbá becsapja saját magát azzal, hogy majd csak jobb lesz minden.

 

Kásler a koronavírus meg én

Kásler annyira nics képben a szociális gondozókkal, mint egy fogyatékos  tacskó az Univerzummal.

Úgy döntöttem, kiírom, mi van a bögyömben a kormánnyal és Káslerrel kapcsolatban. De ez tőlem már megszokott, aki ismer, az tudja jól, ami a szívemen a számon. Kásler pedig azért van a bögyömben, mert ha szerinte én a szocotthonban nem vagyok nővér, az OKJ-s  bizonyítványom ellenére sem, akkor mi a jó büdös Isten, meggörbült faszáért van az, hogy még mindig nekem kell a covidos fost lapátolnom az izolált ( gyk elkülönített) seggéből, aki pozitív? Teszem ezt próbaidő alatt, teszem ezt úgy, hogy elkaptam a fertőzést és félholtra rettegtem magam attól, hogy és miképp dobom fel a papucsomat! Teszem ezt annak ellenére, hogy a Főváros és a munkahely, egy tetves fillért nem adott nekem pluszba akkor sem, amikor már köztudottan minden napra jutott egy két három pozitív eset! Teszem ezt annak ellenére, hogy akik az első kanyarban nem kapták el a munkatársak közül a fertőzést, azok nagyrészt azért nem kapták el, mert éppen az újakat szivatták és a lakók közelében sem nagyon voltak ! Amikor pedig már nekik kellett dolgozniuk, mert a többi kidőlt a vírustól,  addigra meg elvitték a fél épületet a kórházakba, ergo nem is nagyon lehettek fertőzöttek közelében. Ennek ellenére, Ők kapták azt a kevés plusz pénzt is, amit Karácsony Geri adni tudott, miután a kormány minden bevételt elszipkázott a Fővárostól és a kerületektől.Akik tehát betegek mertek lenni ettől, azokat rommá büntették a gyalázatos táppénzekkel és a megvont jtalommal. De mindez semmi, mert már egészségügyi dolgozók sem vagyunk  a szocotthonban! Az élvonalban , ahol jelenleg is vannak még fertőzöttek és ki tudja ,meddig vagyunk védettek, már ha egyáltalán azok vagyunk?

Egy szociális otthonban is vannak katéterek, decubituszos sebek, sztóma zsákos bentlakók és még számtalan egészségügyi gonddal küzdő lakó. Kérdem én, ha egy szociális otthon nem egészségügyi intézmény, akkor mi a  fészkes fene a  Kásler szerint?! Talán óvoda? Talán csomagraktár? Játszóház? Vagy micsoda???

Mindenki megkaja a jutalmát, nagyon sok olyan is, akik be sem mehettek az intézményekbe, ( gyógytornászok) akik a fasorban sem voltak, nem hogy az élvonalban ( titkárságok, irodisták) . Aki pedig szó szerint ápoltak őket, Mi, a szocotthonban dolgozók és nagy mennyiségben gályáztuk a fertőzött kakit pisit , az arcunkba köhögtek, netán hánytak, azok pedig most tapsikoljanak annak, hogy a véres valóságban mindenki kapott egy kis pénzt, kivéve azokat,akik valóban az ágy mellett voltak és vannak, jelenleg is!

Köszönjük szépen Kásler úrnak a nagy büdös semmit!  Csak ne feledje el semmiképp majd azt, hogy ha tényleg lesz egy újabb covidhullám, akkor be ne merjen engem rendelni semmilyen módon a kormány a betegeket ápolni, mert meg fogom tagadni a munkát, aztán mehetünk Brüsszelig , az sem fog érdekelni!

Majd hívja covodos szart lapátolni az irodistákat, a gyógyszerészeket a titkárságot és mindenki mást akinek olyan bőkezűen adta a pénzeket! Mert még annyi eszük sem volt, hogy csak az ágymellett dolgozóknak adjanak, de akkor mindenkinek, akár új, akár régi,egyformán! Akár kórház, akár szocotthon, mert minkét helyen ápolás folyik, ergo nem lehet más,mint egészségügyi intézmény! És mindkét helyen fokozottan vannak kitéve a dolgozók, ennek a fertőzésnek!

Mentálisan sérült embereket ütöttek egy szociális otthonban | 24.hu

 

 

Amerikai ólom

Amerikára óromként nehezedik Trump elnökük bunkó és nem titkolt rasszizmusa, ostoba kijelentései. Trump még maguknak az államolgároknak is vér ciki, minden tekintetben. Feltehetően az elődei forognak a sírjukban miatta. Szomorú tény,hogy a bunkóság és az elnök közönye a feketék és csórók felé, oda vezetett, hogy jelenleg egy hatalmas népfelkelésnek lehetünk tanúi.

A járványban pattanásig feszült állampolgárokban felhalmozódott feszültség kerül most levezetésre. Ürügyet és okot bármikor lehet találni arra,hogy egy hasonló helyzetben találjuk magunkat,mint ami most az USA-ban van. És mint minden rosszban, ebben is van valami jó. Miután mindent felgyújtottak és szétzúztak az őrjöngő államollgárok, legalább némileg csökkenni fog a munkanélküliség, mert valakinek újra kell építeni azt, amit lerombolt a tömeg. A franciáknál ez már bevett szokás. Néha elgondolkodom azon, hogy nem az autógyárak megbízásából történik az a sok autó felgyújtása náluk? De most ne szövögessünk konteókat, van belőlük bőven az interneten.

Az USA-ban is ,mint ahogy véleményem szerint az egész világban, feltehetően megbillent egyfajta kényes egyensúly. Ez a szegények és a gazdagok közötti vékony határ, ami feltehetően a járvány miatt most felborult világszerte. Mondhatnám, hogy majd legközelebb tanulnak belőle a politikusok, és nem zárnak be egy egész világot, hanem valami módon egyénileg, vagy más módon fognak védekezni a vírusok ellen. De utólag már fölösleges azon okoskodni, mi lett volna a jobb megoldás, hiszen ilyen helyzetben még soha nem találta magát a világ. Rádásul mindezt, egyik napról a másikra, teljesen felkészületlenül érve minden embert.

Az erőszakról és indulatokról már írtam lejjeb egy posztban. Érezhetően pattanásig feszültek az emberek idegei itthon nálunk is. Az agresszió pedig le fog vezetődni valamilyen formában. Szeretném azt hinni, hogy a mi kormányunk pszichológusok és szociológusok segítségével bőszen elemzi az amerikai helyzetet. És mint ahogy a járványt ( mert egy ilyen fajta agresszió is lehet járványszerű ) megpróbálja elejét venni annak, hogy ide hozzánk is átterjedjen mindez, mint a vírus.

 Ennek egyik módja az lenne, ha érzékenységet és együttérzést mutatnának az állampolgárok felé. A pökhendiséget és egyéb arroganciát most nagyon a farzsebbe kellene dugni. Azaz ne szítsuk a tüzet alapon, valahogy el kellene terelni az állampolgárok figyelmét az egészről. De én ugye nem vagyok sem pszcihológus, sem szociológus, simán csak megpróbálok az egyszerű emberek fejével gondolkodni.

Ötletelni lehetne rajta valamilyen módon, hogy mivel tereljük el egy egész ország figyelmét és hogyan nyugtassuk meg a polgárokat.  Na de nem én kapom érte a fizetést,így ezt inkább meghagyom az illetékeseknek.

Sok sikert kívánok a megoldáshoz.

Már Washingtont ostromolják Soros kedvenc antifái, egyre durvább a ...