Túl hamar, kb tíz évesen olvastam el a Kis Hableány történetét, ami aztán később a férfiakhoz való hozzáállásomat egész életemre meghatározta. Végig zokogtam a történetét, annyira sajnáltam Kis Hableányt, amiért az mindent ( az életét és családját is ) beáldozva és őrült fájdalmakkal táncolva a szerelme előtt, még sem nyerte el annak szívét.
Mert az végül egy másik királylányt vett feleségül és nem a néma Hableányt, aki néma volt, mert a nyelvét levágta a boszorka, aki lábakat varázsolt neki. Némaságában pedig nem tudta elmondani a királyfinak hogy mennyire szereti. Az pedig nem értette meg a művészet és csodálatos érzéki tánc nyelvét. A történet vége nem lett happy end.
A mese nem volt valójába mese. Bújtatott valóságnak nevezném inkább, mert Andersen lényegében a véres valóságot írta meg. Mert hány és hány kapcsolat végződik ugyan ilyen tragikus végkifejlettel az életben?
Szinte majdnem mindegyik. De legalább is gyanúsan sok.
A nők hősiesen viszik a mindennapokat a hátukon. Belegebednek a két és három munkahelyen történő helytállásba. Otthon a férjeik cselédei, csicskái és kis rabszolgái. Lemondanak karrierről, álmokról és minden egyébről a családért. A végén pedig nem elnyerik a jól megérdemelt jutalmat, hanem lecserélik őket egy fiatalabb szopógépért, vagy jobb seggért. Aztán vagy leugrálnak a házak tetejéről ( egyre többen, és többen ) vagy elviszi őket a mellrák és egyéb mentális betegség, alkohol.
A mese tehát a véres valóság.
Sm az informatikus, vállalkozó és szolgáltató, tőzsdei megalodon, a tizennyolc év alatt nem tudott összehozni még egy jegygyűrűre valót sem! Ennyire "szegény" Miközben én vállalva a világ egyik legrohadtabb munkáját két állásban, hogy hétvégente tudjunk találkozni, de közben élni is tudjak valamiből, klasszul tönkrementem a nagy szerelmi kapcsolatban. Most aztán mehetek műtétekre,miután már olyannyira tönkrementek a kezeim a nagy szerelemtől, hogy a kávés poharat sem tudom megtartani már. Tizennyolc év hűségért, kitartásért, szerelemért és kényeztetésért pedig mit kaptam cserébe ?
Semmit.
A vége pedig ennek a nem mesének is ugyan az lesz, mint a Kis hableányé. A kiszemelt majd jól feleségül vesz valaki mást és ráhúzza az ujjára azt, amit valójában én érdemeltem volna meg. És majd én sem mondhatom el azt senkinek, hogy megérte várni, megérte hűségesnek lenni, megérte szeretni és kínlódni miatta.
Néha szomorkodom, néha leszarom már.
Amikor az ember túl sokáig vágyik valamire, akkor egyszer csak eljő egy olyan, hogy ha azt végre eléri vagy megkapja az áhított dolgot, már nem képes neki örülni. Mert a hosszú várakozás alatt az emberi lélek kiég!
Sm szerint nincs ilyen. Szerintem meg van.
Időnként már én is vágyom arra, hogy valaki mellére borulva érezhessem azt a fajta nyugalmat és békét, amit utoljára gyerekként, amikor még nem érzi az ember a világ összes veszélyét. Érezhessem a biztonságot, hogy soha nem hagynak el senkiért, hogy nem kell minden héten elbúcsúzni a távolság miatt. Hogy igazán féltenek és nem csak mondják mert azt szeretném hallani. Hogy tesznek értem, a biztonságomért, a jövőnkért. Nem csak mondják, mert azt szeretném hallani. Hogy bizonyítanak és elvisznek Enteriőrantikhoz és megveszik nekem azt a lóbaszó zafíros, gyémántokkal körbetűzdelt gyűrűt és ráhúzzák az ujjamra, mert igazán és igazán szeretnek. És azt szeretnék hogy én is örüljek.
Nem sajnálva tőlem azt a csekély egyhavi átlagbért. Főleg ha az illető egy tőzsdei megalodon és könnyedén megtehetné. És főleg ennyi és ennyi év kitartó várakozás után.
De Nem!
Méghozzá azért nem, mert az álmodozó Kis Hableány, valójában Én, Magam vagyok !
