Egyre többet és többet gondolok Ausztriára. Azon kapom magam, hogy kiadó ingatlanokat nézek és állásokat. Menekülnék valamerre. Küzdenék a túlélésért. Aztán azon agyalok, hogy kezdjek neki a német nyelv tanulásának? Nem kell perfekt, csak az alap nyelvtudás. Indulásnak az is elég lenne. De az óvodás szintről kéne kezdeni. És fogalmam sincs hogyan kezdjek neki.
Nagy hírzabáló lévén, nyilván az átlagosnál jobban stresszelnek a szar hírek. Márpedig a csapból is csak az folyik. Az infláció olyan lesz, mint az ukrán háború. Évekig velünk marad. Az államnak pénz kell. Mindenkinek pénz kell. Mindenki mindenkit lehúz ott, ahol csak tud és azzal ,amivel csak lehet. Minden fizetésnapon sírni szeretnék. Mindegy hol és mit dolgozom éppen. A fizetésnapoknak soha nem lehet örülni, kicsit sem.
A lakossági pánikhoz nem kell sok. És akkor már nekem is késő lesz kapkodni.
Amikor már a panelosok nem tudják fizetni a közös költségeket, mert azok is elszálltak, mint bolhafing a levegőben. Nem lesz lift, nem lesz takarítás, rovarirtás stb . Lásd A Szentgotthárdi otthont, ahol élve falják fel a lakókat az ágyi poloskák. Európai unió, űrkorszak. Kb ugyan ez vár ránk mindenhol.Középkori állapotok. A rühesség már majd mindegyik szociális otthonban és kórházban, bőszen jelen van. Rühes már az Isten fasza is. Az ilyen intézményben lakókat élve falják fel a rovarok, minket meg majd itt kint a csótányok, patkányok. Mert a közösségek, önkormányzatok nem fogják tudni kifizetni az irtást.....
......De már nem is koptatom tovább az ujjam, mert úgy sem figyel rám senki!
Egyszer, még valamikor gyerekként, volt egy álmom, amiben tisztában voltam azzal, hogy álmodom. Álmomban egy téren álltam, egy nagy kő tetején és kiabáltam az embereknek, hogy csináljanak amihez kedvük van, mert ez csak egy álom. De az emberek nem figyeltek rám. Csak jöttek és mentek. Életem során sokszor előfordult már ugyan ez, csak a valóságban. Nem figyelnek rám, akár csak álmomban, amikor a kő tetején kiabáltam.
Drága, jó és nagyon okos, rendkívül olvasott és széles látókörű, még mindig jó humorú, jókat nevetős, apukám kérdezte tőlem a minap. - És mit fogsz csinálni lányom, ha nem lesz nyugdíjad ?
Hát bűnözök majd!- válaszoltam. Drognagymami leszek, vagy egyéb pitiáner bűnöző. Aztán majd ha elfognak és becsuknak a börtönbe , akkor megoldódott a nyugdíjkérdés .Vagy bejön a biznisz és akkor jól leszek, vagy nem és akkor nem lesz gond a nyugdíjra. De biztos nem leszek a gyerekem nyakán eltartott, mert akkor inkább beugrok a Vezúvba. - Apám szemei kikerekedtek, ettől a bennem is hirtelen megfogalmazott ötlettől. - Hát, végül is, ez is egy lehetőség. Ebben maradtunk. Véleményem szerint létezik az a szingularitás, ahol már az ember, bármennyire is szeretne jogkövető állampolgára lenni országának, nem lehetséges a dolog. Akár egészségügyi, akár más okok miatt.
Továbbá a puszta létezésével is törvényt sért.
Már nem telik egy palacsinta sütőre sem. Pedig csak 3600 Ft lett volna. Baszki, nem tehetem meg, hogy megvegyem a palacsintasütőt! Fodrász, kozmetikus, műkörmös, műszempilla. Hagyjuk is. Sosem futotta rá. A legutóbbi ruhámat ( kicsit sem vagyok ruhamániás amúgy ), -szóval a legutóbbi ruhámat, ami egy csodálatosan szép, sötétkék költemény, egy gazdag amerikai nő fizette ki nekem. Soha nem fogom megtudni, hogy véletlenül, vagy tudatosan tette. De az ötvenezer Ft-s ruha, éppen jól jött a lányom diplomaosztójára. Legbelül pedig nem lehetek elég hálás ennek a nőnek.
Aki egy kicsit is figyel, jól látja hogy megy lefelé a lejtőn az egész ország, benne az emberekkel. Egy kurva nagy lejtőn vagyunk és egyre csak csúszunk és csúszunk a szartenger felé.
És nem tudni hol van a szingularitás, ahonnan már nem lesz visszaút, a normális életbe.
