Mindig, minden körülmények között, csak is az igazat, a szín tiszta igazat írom meg a posztjaimban.

Ezekkel a posztokkal azt szeretném megmutatni a hatalmas ( hja, nem..) olvasóközönségemnek és főleg a jövőbeni olvasóimnak, hogy 2022. évben, milyenek voltak a valós állapotok, ebben a gazdasági helyzetben. A jövő régészeinek már nem csak a föld alatt, hanem az interneten is elérhetővé válnak az információk, amiből objektíven tájékozódhatnak arról, hogy a köznép ( köztük én magam is,, hogy s mint élte meg ,vagy vészelte át adott súlyos gazdasági helyzetet. A majáknak nem voltak ilyen lehetőségeik, mint internet, ezért most a régészek bőszen vakarhatják a fejüket, hogy hova párolgott el ,több millió ember. Hátra hagyva gyönyörű városaikat és zseniális építményeiket, társadalmukat.

Tehát akkor lássuk ,mi a helyzet itt a Maslow- piramis  legalján. 

A munkahely tekintetében csak a szokásos történet zajlik. Nem veszem szívemre hogy erős mobbing alatt vagyok, lévén a cirka tíz fős társaság nagy része még nem döntötte el azt, hogy utáljon, vagy se. Az időben harminc évet, a fizetésben pedig tíz évet léptem vissza ezzel a munkával. De legalább nem szakadok meg fizikailag egyáltalán, bár egy kicsit stresszes a munka, így az év utolsó hónapjában. Továbbá össze tudom egyeztetni az ékszerbecsüs tanfolyammal. Ezzel a tanfolyammal kívánom kiváltani  a nehéz fizikai munkát a továbbiakban. Ezért életbevágóan fontos számomra.

Próbálok folyamatosan lépést tartani a gazdasági válsággal, a felpörgő inflációval ( ami vicces, mert lehetetlenség ) és minden pénzemet élelmiszerbe invesztálom bele, illetve tartós fogyasztási cikkekbe. Úgy gondolom, jelenleg ennél jobb inflációkövető dolog, egyszerűen nem létezik. A villany és fűtés számlámat nem tudom előre kifizetni sajnos, és  a vízfogyasztásomat sem.Tartalék képzése ilyen alacsony fizetés mellett nem képezhető, semmilyen formában. Egyenlőre a rezsire összpontosítok erősen, hogy az ki legyen fizetve és ne induljon meg tartozásfelhalmozás. Az élelmiszer csak ezután jöhet és abból élünk, ami marad. A gyerek is haza ad a büdzsébe. Ebből próbálunk megélni valahogy, nem sok sikerrel, lévén mindig adódik valami plusz kiadás, ami előre nem látható. Ilyen a bölcsesség fog vésése a gyereknél, vagy egy szemüveg, mivel a kutya ropinak nézte az előzőt és felzabálta reggelre az összes műanyagot róla.

Valahogy olyan érzésem van, mint ha egy vékony pókhálóba kapaszkodnék és lógnék rajta, miközben az ocsmány  gravitáció súlya húz a mélység felé. Hatalmas szájában penge éles fogak csattognak, lehelete pedig bűzös rothadó szagú.

Innen pontosan két  lépés a hajléktalanság. Albérlet és utca.  Nem látok kiutat, sem menekülési útvonalat jelenleg. Nyüszíthetnék a pedagógusokkal együtt, fizetés tekintetében. Panaszkodhatok a véreres lófaszba, senkit nem fog érdekelni. Nekem kell segítenem magamon, és úgy érzem, ha eddig nem voltam elég kemény, hát akkor most már ott tartok, hogy egy hímoroszlánt is képes lennék meglovagolni simán. Amúgy meg a nyugtatók sokat segítenek, az adagot egyenlőre még nem kellett növelnem. Ellenben a pánik, mint valami rohadt méreg, kúszik fel az ereimben. Érzem, a hogy mind feljebb és feljebb jön. Érzem ahogy a gyomrom remeg, a szemem tikkel. Érzem hogy én magam is remegek legbelül, mint a nyárfalevél a tavaszi szélben. És egyre nehezebb leküzdeni a pánikot önmagamban. Mert ha  a pániknak bárki teret enged, akkor az nem fog tudni logikusan gondolkodni és cselekedni tovább. Ezért muszáj elfojtani önmagunkban. Muszáj leküzdeni és uralni.

Ám de a rivotril elfogyott és hiánycikk lett. Ezt közölte a patikus a minap velem, amikor is ki szerettem volna váltani a felhőbe fellőtt receptemet. Egyenlőre nem is tudják, mikor lesz. És ez elég szar hír azoknak, akik hasonló helyzetben vannak mint én. Hogy még éppen nem haltak éhen, de már az a küszöbön kopogtat és kajánul vigyorogva bámul rám a csóróság szörnyetege. Mint ha csak azt mondaná, úgy sem fogsz menekülni előlem. Majd pont te, az utolsó kis  legegyszerűbb polgára ennek a világnak, majd pont te úsznád meg?

Akkor amikor nem is olyan nagyon régen, a most háború sújtotta  Ukrajnában majd hatmillió ember halt éhen. Egy olyan országban, ahol annyi gabona terem, mént égen a csillag.Túl jó életet éltünk eddig. Nem fáztunk, és nem éheztünk. Viszonylagos biztonságban éreztük magunkat városainkban, így együtt. Pedig ez a biztonság nem más, csak illúzió. Egy olyan világban, ahol ilyen gyors és hirtelen változások történnek, senki nem érezheti magát biztonságban.

A világ mit sem változott a középkor óta. Emberek éhen halnak, lelövik őket és háborúk vannak. És mindegy hogy itt az állítólagos civilizált Európában, vagyunk, vagy valahol, egy elmaradott afrikai országban. A világ pont olyan elmaradott és végtelenül gonosz, mint amilyen mindig is volt.