Amikor megjelent a világunkban az apró és láthatatlan Covid szörnyeteg, sokan érezhették úgy, hogy a világ egészen futurisztikus lett. Mint ha nem is ez a bolygó lett volna, amit olyan jól ismertünk eddig. A teljesen kihalt utcák és plázák, hasonló képet mutattak, mint az Utolsó ember című filmben. Nekem nagy szerencsém volt, mert tartotta bennem a lelket az iskola, ahova éppen jártam. És ha meg is változott sok dolog , de jelen volt az életemben egy cél. Hova tovább az utolsó pillanatban, szó szerint bemenekültem, egy szociális otthonba, demenseket ápolni. A munkahely pedig adott egyfajta apró biztonságérzetet, ebben a széthullott világban. Aztán még meg is szerettem az idős betegeket, akik már nagyrészt azt sem tudták, melyik bolygón vannak. A csapat, ami békeidőben az esetek nagyon nagy százalékában széthullik, a külső kényszer hatása alatt, csodálatosan összekovácsolódott. Független a pszichopata főnővértől és a testileg és szellemileg is nagyon kimerítő munkától. A dolognak az új igazgató megjelenése vetett véget. Nagyrészt minden vezetőt kidobott maga körül, és a sajátjait ültette a helyükre. A Covid is már kezdett az életünk részévé válni. És kezdtük megszokni az arcunkon lévő csákóval együtt, a megváltozott világot.

Ki gondolta volna akkor, hogy a Covidos, megváltozott világ, nem a világok legrosszabbika?!

   A mostani helyzetben, kezdem magam úgy érezni, mint ha a " Nyolcadik utas a halál " című filmet nézném. Amikor az ember egy borzalmasan izgalmas, feszültségekkel teletűzdelt filmet néz, akkor az egy óra ,negyven percet, nagyrészt megfeszülve tölti . Érzi magában belül, a keményre feszült, megmagyarázhatatlan masszát. Amitől csak akkor szabadulhat, amikor vagy szünet van a filmben, vagy ha vége van annak. És akkor fellélegezve nyugtázza, - miközben elszív egy cigarettát az erkélyen,-  hogy csak egy idegeket megtépázó film volt. Semmi több, csak film. A valóságban nincsenek űrhajón lévő, emberevő szörnyek. Külön meg ... Úristen de jó film volt!  Össze csokiztam magam tőle! Majd érzi az ember, ahogy a dohányfüsttel és a tova szálló gondolattal, elmúlik belőle a feszültséget okozó, megkeményedett massza . A lélek kiürül. A világunk, amit olyan jól megszoktunk, itt van. Béke van, nincs éhezés, nem fagyunk meg. Nem vagyunk ősemberek, hogy a természetnek ki legyünk szolgáltatva. A jól megszokott kis társadalmunk, szépen döcög a már jól megszokott medrében. A tiszta víz folyik a csapon. A tévében a kedvenc műsorok mennek, a híradóban pedig az átlagos világban zajló események. Semmi különös, semmi eget rengető . Szíriában ugyan dúl valamiféle háború. De Szíria messze van tőlünk. Az afrikai betegségek szintén messze vannak. Szárazság, néhol vízhiány, a szokásos unalmas felmelegedés. Itt- ott harcok, robbantások, terroristák. De ezek valahogy hozzá tartoznak a világunk, normális működéséhez, mindennapjaihoz. 

De most, most olyan "filmet" nézünk, aminek messze van a vége. És lehetséges, hogy meglátjuk, vagy tapasztaljuk a saját bőrünkön a " Trónok harca " című filmnek azt a részét, amit végül soha nem mutattak a filmben. A Telet, amit olyan sokat emlegetett a varázslónő, soha nem láthattuk. Azt a Telet, ami tele van Iszonyattal. Amiben az emberek megölik és Megeszik a saját csecsemőjüket, amiben a Szörnyű vadak, emberekre Vadásznak . Amiben minden létező Szörnyűség bekövetkezik, amit az emberi gonoszság és képzelet, kitalálni képes!

A " Trónok harca"  rettegett és sokat emlegetett Tele, kilépni látszik a képernyőről és a film ezen részét, több dimenzióban, a saját bőrünkön élhetjük át!

A kemény belső feszültséget okozó massza, mint ha állandósulni látszana. Demszky Gábor már kibukott a hírektől, és én magam is egészen közel állok hozzá. A híreket már azért olvasom, hát ha találok egy apró kapaszkodót, egy icipici aprócska hírt, ami arról szól, hogy van az alagút végén fény. Ha nem is túl nagy, de van. Alapból egy félős és rettegős, beszari,  kis gyenge nő vagyok ( húspiaci értékem sincs már túl sok ) ,max ápolónőnek, szakácsnőnek, házvezetőnőnek jó lehetnék . Nem is értem, mi a fenét keresek én ebben a világban még egyáltalán. Nekem ez már túl sok, ami jelenleg körbevesz. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok vele birkózni már, az én koromban. Ez itt már nem arról fog szólni, hogy rámegy pár fuxom erre a válságra is, mint ahogy az összes előtte lévőre . Aztán majd úgy is vége lesz. És ha vége lesz, akkor jöhet egy nyugtató cigaretta, és az óriási megkönnyebbülés. Ezt is megúsztuk.

Végre szólhat az élet valami másról is, mint a rettegés legmagasabb fokáról. Hiszen annyi, de annyi minden szép dolog van még a világban. Amit meg kéne nézni, ahova el kéne menni. Amit ki kéne élvezni.

És van olyan élet, ami nem a csupa és megfeszült rettegésről vagy szorongásról szól. És nem arról, hogy életünk végéig dolgozzunk, két és három munkahelyen, általában több ember munkáját elvégezve. Aztán hulla fáradtan hazamászva szinte négykézláb, másnap kezdve újra, a sivár és lélek ölő mókuskereket. És csak futunk, és futunk fel a hegyre !

Kell hogy legyen, egy sokkal jobb élet és világ !