Nem vagyok egy bőgős típus. Inkább az szokott a problémám lenni, hogy nem nagyon tudok sírni, amikor pedig igen nagy szükség lenne rá, akkor sem megy. A sírás mint tudjuk, lelki megkönnyebbülést hoz az embernek.

De be kell vallanom, hogy a Stranger Things 4. évad 4. epizódján, rommá bőgtem magam a végén. Annyira szépre és ütősre sikerült az egész rész, hogy szerintem nem sok ember szeme maradt száraz ennél az epizódnál. Annyira klassz volt benne Sadie Sink színészi alakítása, mind a zene ( Kate Bush - Running Up That Hill ), mind a barátok küzdelme a lányért, hogy szem nem maradhatott szárazon és én rendesen zokogtam rajta. Elképesztően jó volt a zenei választás is a végén, amikor a kislány futott az életért. Ezt a szerepet erre a kis vörös hajú lányra írták és remekül megmutatkozott a tehetség, egy olyan szereplő esetében, aki eddig egy teljesen mellőzött arc volt a film eddigi részei alatt végig.

Nem tudom, mennyire léteznek ilyen barátai az embereknek, ott Amerikában, vagy itt hazánkban? Mennyire életszerű az, hogy egy barátom eljön értem Kamcsatkára negyvenezer dollárral, hogy kiszabadítson egy orosz fogságból? Nem ismerem az amerikai néplélek működését, de  nem vagyok benne annyira biztos, hogy ez ott valós lett volna valaha is az életben. A filmben viszont nagyon jól mutat az egész. A barátoknak ilyennek kellene lenniük, minden ember életében.

És ha léteznek ilyen, vagy legalább megközelítően ilyen szoros és erős barátságok bárhol a világon, akkor le a kalappal. Nekem nincs ebben tapasztalatom, mert sosem volt túl sok barátom. Akik voltak, azokhoz ragaszkodtam azért, de nem hiszem, hogy bármelyik eljönne értem a világ másik végére.

Ha pedig bárkinek léteznek ilyen barátai, mint amilyenek a filmben vannak, akkor az igazán boldog ember lehet. Én pedig izgatottan várom a folytatást. Mert úgy tűnik, ez a film , még mindig tele van újabb és újabb meglepetésekkel.